”23 év alatt háromszor próbáltak leszúrni, kétszer lelőni..”

Egy mentős meséje

2016/09/13

Golyó ebben a cikkben Márkus Gáborral beszélgetett, akit nemrég a fél internet megismerhetett. A mentős olyan sztorikat mesélt, hogy mi is csak pislogtunk.

Egy mentős élete minden, csak nem könnyű. De hogy is lehetne az, ha emberi életek múlnak minden döntésükön? Golyó is efféle kérdésekkel a fejében kereste fel Márkus Gábort, akinek videója nemrég vírusként terjedt el a neten. A Facebookra feltöltött felvételben arra kérte a sofőröket, hogy álljanak félre. Most a szakma szépségeiről és szörnyűségeiről mesélt nekünk.

image3

Az apropója ennek a beszélgetésnek a videó, amiben elég határozottan felszólítod az embereket, hogy akkor tudnak benneteket segíteni, ha félreállnak és elengednek.

MG: Amíg odáig eljutottam, hogy ezt a videót feltegyük, elég hosszú folyamat volt. Minket, mentősöket rengeteg támadás ér. Kihívnak drogosokhoz, ittas emberekhez, akik rendszeresen megtámadják a mentőst, késelések, verések, reggelig mesélhetnék. Visszatartó erő kellene, talán ez a videó is segít kicsit, de önmagában kevés.

Hogy indul a napod? Mikor ébreszt a vekker?

MG: Ötkor kelek, fél hatra már bent vagyunk a kollégáimmal. Rohamkocsin dolgozom, a legkomolyabb felszerelésekkel.

Hány órát melózol?

MG: 12 vagy 24 órás szolgálat van, én az utóbbiban vagyok. Ez már nagyon jó, a 12 óra viszont kinyírja az embert. 

Kérdeztem a boncmestert is… Tudsz kajálni meló közben?

MG: Hivatalosan húsz percünk van kajálni, ha ez nincs akkor éhes maradsz, vagy eszel ahol tudsz. Egyszer kihívtak egy vonatgázoláshoz, én meg nagyon éhes voltam. Az áldozat darabokban volt, de neki álltam enni a domboldalban, amikor már csak a papírokat töltöttük ki. A rendőrök tátott szájjal néztek, ők azért ennyire nem bírják a vért és egyebeket. Lenéztem, és ott volt a lábamnál egy kis darab agyvelő… Mikor ezt a rendőr meglátta, és hogy közben eszem, rögtön elhányta magát. Sajnos néha ilyen körülmények között kell ennünk, a segítségre szorulók problémája nincs tekintettel arra hogy tudtunk-e enni vagy sem. Szóval azért mi már meg vagyunk edződve ilyen téren, rengeteg dolgot látunk, kénytelenek vagyunk feldolgozni így vagy úgy. Ilyen is van, de olyan is, amikor több hetes vagy hónapos hullákhoz hívnak ki minket… Na, az egy másik történet. Kell a gyomor. Az első halottra mindenki emlékszik. Nekem az első öngyilkos volt, magasból ugrott ki. Szétszakadt darabokra. 

Mi a legextrémebb eset, amire emlékszel?

MG: A Kacsó Pongrácz felüljárónál volt egy nagy baleset, ahol fiatalok karamboloztak. Emeltük ki a sérültet, egy 19 éves lányt, fogtam a lábát, de az különvált a testétől. Leszakadt a lába. Túlélte, de tolókocsis lett. A másik két lány meghalt, a sofőr túlélte. Álltam ott egy lábbal a kezemben, ez azért maradandó volt. 

Melyik helyzetet a legnehezebb kezelni?

MG: Amikor kihívnak egy balesethez, ahol valaki meghalt, és aki velem van, családtag barát, az túlélte, és folyamatosan kérdezni, hogy mi történt a rokonával, barátjával.

Amitől viszont szinte minden egészségügyi dolgozó agyfaszt tud kapni, az az, amikor a sérül agyrázkódást kapott. Te próbálsz maximálisan mindenre válaszolni, de egy perc múlva megont megkérdezi, mi történt. Aztán egy perc múlva újra. Szegény nem tehet róla, de bevallom őszintén, nem vagyok rá büszke, néha ilyenkor elgurul a gyógyszerem. Néha már olyanokat mondok, hogy lezuhant a repülő, maga az egyetlen túlélő, vagy hogy taposóaknára lépett… Ilyenkor persze vadul nézi a futóművet. Ezekkel a mindennapi stresszünket próbáljuk tompítani, feldolgozni a feldolgozhatatlant. De természetesen mindig a beteg számunkra az első!

image4

Hogy áll hozzátok az átlag ember? Megbecsültnek érzed magad?

MG: Nem! A tűzoltó, a rendőr, a katona… ők hősök az emberek szemében. Pedig azért mi is hősök vagyunk, de az emberek csak akkor látják ezt be, amikor baj van. Egyik oldalról nem ismerik el a munkákat, a másikról meg támadnak minket. Engem a 23 év alatt háromszor próbáltak leszúrni, kétszer lelőni, kidobni az ablakon. Az emberek olyan állapotba tudnak kerülni, hogy elvesztik a kontrollt. Leszúrják a kollégákat, eltörik a kezüket, ilyenek. A mentőst sokan szarnak nézik. Ez a valóság sajnos. Nincs tisztelet. 

Hogy fogadnak, amikor megérkeztek?

MG: A kedvenc mondatom, ami szinte minden nap elhangzik: “Hol voltak ennyi ideig?” Ilyenkor belőlem nem tud más kijönni, csak a kulturált. Két lehetőség van:

A) Amúgy jó napot kívánok.

B) Megálltunk egy grillpartin, azért nem értünk ide…

Elismeri valaki a munkátokat?

MG:  Senki! Szükséges rossz vagyunk, de mindenhol. Bármilyen rendezvény van, mindenki csak arra gondol, hogy mentő? Minek? Felesleges, de kell sajnos. Fordítsuk meg egy kicsit. Mi van, ha történik valami? Az kiált értünk, aki a legjobban tiltakozott ellenünk. Ez az élet minden területén így működik. Ezért nem vagyunk azon a megbecsültségi szinten, ahol lennünk kéne. Úgy gondolom, hogy fontos emberek vagyunk, de senkihez nem tartozunk. Az átlagember pont szarik a mentősre.

Hogy lesz valaki mentős?

MG: Megszállottak vagyunk, élvezzük ezt a fajta miliőt, amibe élünk ,dolgozunk. Csak így lehet kibírni, mert a fizetés kb. egy “jelképes” összeg, az sem a megbecsülésünket tükrözi. Az adrenalin tol minket. Az adrenalin kell. Kell, hogy pontos legyél és jól végezd a munkádat. Hogy életet tudj menteni. De néha már mi is alig bírjuk. 

image2

Azért néha vannak vicces sztorik is, nem? Amikor már belőletek is kitör a röhögés.

MG: Nemrég kihívtak minket egy szurkáláshoz. Bementünk a lakásba, ott ülnek egy kanapén vagy öten, mindenki berúgva. Mondta az egyikük, hogy Bélát leszúrták. Amikor megkérdeztük, ki az a Béla, csak rámutatott az egyikükre.

– Miben tudunk segíteni? Ön Béla?
– Igen!
– Mi a baj?
– Azt mondják, megszúrtak…

Előredőlt, és konkrétan kiállt a hátából egy bazinagy kés… Hát, tényleg megszúrták. Ilyet még nem láttunk. Alig bírtuk ki röhögés nélkül (nevet).

És hol volt a tettes?

MG: Ott ült mellette. Mikor megérkezett a rendőr, meg is kérdezték, hogy miért tette. Azt mondta azért, mert Béla megitta a borát…

Néha azért fárasztó is, nem csak agyilag, de fizikailag is ez a meló, nem?

MG: Apropó fáradtság. Kimentünk egy öreg nénihez, akiről utólag kiderült, hogy hála Istennek semmi baja nem volt, csak szegénykém unatkozott. Hárman mentünk ki, már nagyon fáradtak voltunk. Leültetett bennünket, és lassan, komótosan beszélt. 70 éves volt a mama. Megkínált minket kávéval, mi pedig köszöntük szépen, elfogadtuk. Beszélt, beszélt, tök aranyosan, mi meg közben mind a hárman elaludtunk. Egyszer csak ébresztgetett a mamóka, hogy megcsinálta a kávét. Csak néztünk egymásra, és kérdeztük, hogy mennyit aludtunk. Azt mondta, hogy “csak” egy fél órája. Megittuk a kávét és eljöttünk. A nénike megköszönte, hogy végighallgattuk, és azt mondta, nagyon szimpik voltunk neki.  Ez is hozzánk tartozik, ez is az életünk része.

Miért ez az életed a mai napig? Mi visz előre?

MG: Amikor valaki azt mondja: Köszönöm szépen. Rengeteg hülye van természetesen, de rengeteg rendes ember is van ugyanakkor, akik hálásak nekünk, amiért kimegyünk és segítünk, ha baj van.

image1

Golyó további interjúit EZEN A LINKEN tudjátok elérni

Hozzászólások