5 film, ami nagyon elbírna egy remaket

Amikor a forgatókönyv zseniális, a kivitelezés meg borul

2016/07/13

Rengeteg film van a világon, ami hatalmasat szólhatott volna – de valamiért mégsem sikerült. Összegyűjtöttünk ötöt, ami mindenképpen elbírna egy remaket!

Vannak jó és vannak rossz filmek, de kevesebb az olyanok száma, ahol jól indult a dolog, viszont menet közben valami rendesen félrecsúszott. 5 olyan film következik most, ahol az alapsztori ugyan kiválónak bizonyult, de a rossz rendezés, vagy más egyéb okok miatt mégis bukta lett a dolog vége.

5.Pandorum

Felvezetésnek egy kevésbé rossz sci-fit választottunk, amely akár kiváló is lehetett volna, ha nem vágja tönkre a botcsinálta rendezés. A pusztulásra ítélt Földről indul útjára a túlélés reményében a 60 000 ember, lehibernálva az Elysium nevű szállítóhajon. Ez tulajdonképpen egy sci-fi univerzum-beli Noé bárkája, amely különböző növény- és állatfajok szállításával próbálja biztosítani az új bolygó gyarmatosításának sikerességét. Az út több mint 100 évig tart, és pusztán a kétévente váltakozó legénység van ébren.

Amikor azonban két főszereplőnk felébred a fagyasztásból, semmire sem emlékeznek a misszió eredeti céljából, csak egy biztos számukra: az űrhajó reaktorával problémák vannak, és mintha különös lények garázdálkodnának a fedélzeten. A film összességében jó pontokat kapott, mégis messze áll attól, hogy klasszikussá váljon, vagy netalántán csak emlékezetessé: a történet folyamán megmagyarázhatatlan módon kerülnek elő új szereplők, folytatnak értelmetlen párbeszédeket, majd halnak meg ugyanígy értelem és különösebb előzmény nélkül. A kezdeti misztikum helyét lassan a káosz veszi át, mind az űrhajón, mind a fejünkben egyaránt, mert azt sem tudni ki kivel van, miért harcol, a történet inkább csak egyszerű váz, amelynek ürügyén az akció zajlik.

Eközben sajnos (?) mégis átüt az egészen, hogy a forgatókönyvírók az egyedüliek a stábban, akik becsülettel végezték a munkájukat, mivel minden apró kérdésre megtalálhatjuk a választ, ha hajlandóak vagyunk a történetben kicsit jobban elmerülni. Ilyesmi azonban nem fordul majd elő, mert a film egésze nem szippant magába, köszönhetően a pocsék megvalósításnak.

4. Sunshine

A Napfényt nem titkoltan egy sci-fi blockbusternek szánták, és ehhez tényleg minden adott is volt. A film első kb. egyharmada valóban úgy indul, ahogyan egy szuperprodukciónak illik – mialatt a komor dráma kibontakozik, nyugis, de feszes tempóban ismerjük meg a nyolc szereplőt, amit számítógépek pittyegése és az űrhajó misztikus morajlása kísér. A legénység feladata egy Manhattan méretű (!) nukleáris eszköz eljuttatása a haldokló Napba, hogy fúzióját újraindítva ismét képes legyen azt a mennyiségű éltető energiát és fényt biztosítani a földlakóknak, mint azelőtt.

Tudva azt, hogy ez a mennyiségű hasadóanyag ugyan emberi mértékkel nézve óriási, de a Nap méreteihez mégis úgy viszonyul, mint dinnyéhez a mákszem, azonnal látható, hogy az alapötlet mekkora kreténség – a küldetés izgalma azonban mégis kellően érdekfeszítő ahhoz, hogy az ember túllépjen a logikai hiányosságokon, hogy cserébe egy jó filmet kapjon (történt ez már nem egyszer a filmtörténelemben, legjellemzőbb példája a Terminátor filmek idő-paradoxonja). Danny Boyle azonban nem tartja be a rá eső részt, és amit a felvezetésben ígér, végül úgy kétbalkezeskedi össze, mint Vang Gogh valamely szépen indult remekművét, hogy aztán a feltörő megszállottság közepette lecsapja a fél fülét. Az igazi borzalmak (számunkra) ott kezdődnek, amikor belép a történetbe a legolcsóbb horrorfilmeket idéző fanatikus őrült, aki Isten tervére hivatkozva próbálja megakadályozni a küldetés sikerét.

Meg lett volna a potenciál abban, hogy egy érdemi párbeszéd formájában (lásd Solaris, 2002) ezen a ponton elmélyítsék a drámát, azonban a főszereplőt mit sem érdeklik az életigazságok, így a legjelentősebb kulcspont is a történetben egy nagyon gagyi üldözési jelentbe torkol. A mondanivaló hiányát mindig az epikus hatásvadászattal próbálják ellensúlyozni, agyoncsapva ezzel mindent, amit a film elején felépítettek; mindez képes volt addig az emlékezetes jelenetig fajulni, amikor is emberünk puszta tenyerével érinti meg a napfelszínt.

3. Dead Snow

„A legjobb náci-zombis film, ami valaha készült” – szólt a film promószövege, és tudva azt, hogy másnak sem előtte, sem azóta nem jutott eszébe náci-zombis filmet csinálni, mi most megpályázzuk a „legjobb RC News film, ami soha nem készült el” címet, és úgy gondoljuk, meg is nyertük. A Náci zombik egy ahhoz hasonló létsíkra helyezi a nézőt, mint amikor az ember végre megkapja az áhított nőt, aki azonban olyan ripacs módon éli bele magát a vadmacska szerepbe, hogy a felkészületlen, passzív elszenvedő végül kimerülten és kissé ostobábban is távozik, egyre csak azt kérdezgetve magától, hogy ez most mégis mi a jó fene volt.

És hogy még egy gondolat erejéig a szex vonalán maradjunk, a filmben minden potenciál megvolt arra, hogy egy kiváló zombipornó lehessen: őszintén, kinek nem mozgatja meg a fantáziáját az alapötlet, hogy a történelmileg is embertelen, de az utókor által még inkább démonizált, halottnak hitt nácik egyszer csak feltörnek a föld alól valami minden eddiginél romlottabb, soha nem látott formát öltve? Erre rátett egy lapáttal a filmplakát is, amiből már látszott, hogy a maszkmesterek kiváló munkát végeztek: a menetelő, gyűlölettől torzult arcú horogkeresztes hullák az izgalmakat még tovább fokozták.

A forgatókönyvvel viszont annyit sem bajlódtak, hogy legalább egy rendes lezárást kapjon a film – miután az egysíkú, üvöltöző, gagyi és utálatos karakterekre rátörik az erdei fakunyhó (mi más?) ajtaját az élőholtak, a film a szemünk láttára esik szét, és fullad valami nagyon rossz, nagyon buta, hatásvadász mészárlásba, ahol még az akciójelenetek is elnyújtottak és unalomba torkollnak.  A film az értelmi és érzelmi intelligenciát egyaránt övön alul támadja, és egyedül ez az, ami a középszerűségtől megmenti a művet, mivel lehet vagy szeretni, vagy utálni, de közömbösen elmenni mellette nem.

2. Szuperbojz

Nagyon nagy divat ma itthon szinte szerelemből lefikázni mindent, ami magyar, és különösen igaz ez a mozifilmjeinkre is. Ha a „kicsi, savanyú, de a miénk” elv lényegisége a gyakorlatban ugyan nem is valósul meg, mégis akad pár olyan alkotás, ami mindezek dacára igenis megérdemli a kritikát. A történet egy kiváló felütés: az évtizeddel ezelőtt nagy sikert befutott, de azóta feloszlott rockbanda frontembere, Johnny G. húsz év után visszatér Budapestre családjához, hiú reményekkel arra nézve, hogy ismét bekerüljön a szakmába. Mindezt az elmúlt idők alatt kialakult súlyos alkoholizmusa és ebből fakadóan sokszor kiállhatatlan természete nehezíti, ami a hozzá legközelebb állókkal szemben is megnyilvánul.

A Szuperbojz forgatókönyvét a Dumaszínházas Litkai Gergely jegyzi, a probléma mindössze az, hogy munkájának nagy részét rendezés során átírták annak érdekében, hogy a költségekből lefaragjanak, vagy ami ijesztőbb, a merő kényelmesség okán. Így először Johnny G. karakterét fosztották meg annak drámaiságától, egy egysíkú, hiteltelen pojácát faragva belőle, akinek sorsána így a legkevésbé sem érdekel senkit. Rengeteg további apró, mégis jelentős változtatás fullasztja káoszba az egész filmet: Rudolf Péter pl. egy Indiából hazatért, frissen megvilágosult gurut játszik, akinek ölébe eredetileg egy sziámi macska lett megírva, ennek hiányában azonban szimplán kicserélték azt egy palotapincsire. Egyes éjszakai jelenetek nappal lettek felvéve, ezért is lehet az, hogy egyszer a tűző napról sétálnak be Johnnyék egy tömött nightklubba, hogy a főszereplőnk ott folytassa azt, amit az egész filmen keresztül művel: az alkoholtól fekszik-kel, majd visszafekszik, s újból kel. Hiába, ez talán minden idők legrosszabb magyar filmje.

1. Equilibrium

Az eddigi filmektől eltérően ez az egyetlen olyan tákolmány, amit megtekintésre semmiképpen sem ajánlunk, és ennek egyetlen nyomós oka van: annyira nem szar, hogy már jó legyen. Az alapsztori persze itt is megkapó; a harmadik világháború után járunk, a megmaradt emberiség  vezetését pedig egy magát Atyának nevező személy és szervezete veszi át. Hogy mindenki vakon egyedül nekik engedelmeskedjen, betiltanak bárminemű érzelmeket kiváltó dogokat, amik esetleg önálló gondolkodásra, vagy a katonás fegyelmet diktáló rendszer megbontására sarkallhatnak bárkit: könyvek, festmények, művészeti alkotások – bárki, akinél ilyesmit találnak, arra halál vár.

Ebből az alaphelyzetből még akár jó is kisülhetett volna, viszont egysíkú mellékszereplők és logikátlan dolgok halmaza teszik a filmet teljességgel élvezhetetlenné. Egyes helyeken ráadásul olyan pofátlan módon loptak, hogy az egyik akciójelenetnél nem csak teljesen egyértelművé válik az „utalás” a Mátrixra, de még az is felvetődik az emberben, hogy talán még ugyanott is forgatták. Elvárható lenne az is, hogy legyen némi harmadik világháborús utóérzés, de ennek semmi nyoma, mint ahogy a főgonosznak sincs igazából semmi terve a jövőre nézve, csupán gonosz és csúnyán néz, majd megint gonosz, aztán jól van – emellett pedig végtelenül ripacs, és ezáltal még attól a kevés hitelességétől is megfosztja a filmet, ami talán még menthetné.

Túlságosan is próbálja komolyan venni magát a film, amivel éppen az ellenkezőjét éri el. Hiába a húzónevek egyébként kiváló alakítása, Christian Bale és társai ezúttal kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ezt a filmet megmentsék.

Hozzászólások