”A beteg gyerekek életéhez képest a miénk Amerika…”

Interjú Szabó Pállal

2016/08/15

Szabó Pál első ránézésre nem épp megnyugtató jelenség. Tetovált, kigyúrt, a nyárspolgárok réme. Mégis többet segít a beteg gyerekeknek, mint sokan egész életükben…

Megbeszéltem egy vasárnap délutáni időpontot egy barátommal, Szabó Pállal. Megérkezett, én kint vártam a pub előtt. Lassan begurult, leparkolt és kiszállt, majd elindult felém. Trikóban, rommá tetoválva, kisportolva: az átlag polgár, mondjuk Magdi anyus, magához szorítaná a szütyőjét és kitérne előle, talán még a rendőrséget is kihívná rá. Valami ilyesmi lehet az emberek megítélése. Én pedig pont azért szerettem volna interjút készíteni vele, hogy bebizonyítsam: elsőre soha nem szabad ítélkezni. Ő ugyanis annyi jót tesz a kórházban fekvő beteg, sokszor magukra hagyott gyerekekért, mint szerintem senki más az országban.

1

Tudom, hogy rengeteget segítesz a gyerekeknek, többek között a kórházban fekvőnek, szívsebészeten szenvedőknek. De akár egy izomsorvadásos kislányt is említhetnék, akihez rendszeresen elmész és szívén viseled a sorsát. Engem az érdekel, hogy mi volt az az indíttatás, löket, amiért elkezdtél segíteni?

SzP: Tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor a kislányom megszületett és utána pár hónapig kórházban volt. A Gottsegen György gyerekosztályán feküdt, és ott láttam a gyerekeket, akiket hetente vagy kéthetente látogattak a szüleik, vagy akiket otthagytak. Néztem a gyerekeket, mikor mentem a kislányomhoz, és ők csak néztek kifelé az ablakon, mert hozzájuk nem ment senki. Akkor kezdődött el, akkor kezdtem nekik is ajándékokat venni.

Hogyhogy otthagyták a gyereket?

SZP: Szóltak a szülőknek, hogy jöhetnek a gyerekükért, de azt mondták nekik nem kell, és otthagyták. Viszik a gyerekotthonba… és nem is egy ilyen van sajnos. Szóval elkezdtem gyűjteni, összeszedtem egy kis pénzt, és mindig vettem valamit. Ha bemész a Gottsegenbe hátul a gyerekosztályon van egy játéksarok, azt én csináltam a kicsiknek. TV-ket, DVD lejátszókat szereztem, aztán amikor lett Facebook is, akkor elkezdtem megosztani, hogy segítsünk. Felhívtak páran, hogy adnak pénzt. Mondtam, hogy nekem ne azt adjanak, se új ruhákat. Ha van gyereked, add ide a kinőtt dolgait, régi játékait, elmegyek értük bárhova. Azóta egyre többen segítenek, és én viszem, pakolom, gyűjtöm nekik különböző tárolókba, utána viszem be a kórházaknak. Már annyi adomány összegyűlt, hogy átmentünk egy másik kórházba is, a Heim Pálba.

2

Oda hogy mentetek be? Nem néztek csúnyán?

SZP: Dehogynem… 

“- Jó napot kívánunk, gyerekeknek hoztunk ruhákat és játékokat.
– Ööö, hát izé…
– Nyugi, nem egy bombát akarunk lerakni, adományokat hoztunk…”

Hála Istennek ez hamar megoldódott, és most már mindenhonnan felhívnak, hogy ez kéne meg az kéne a gyerkőcöknek.

Vannak személyes kapcsolataid beteg gyerekekkel?

SZP: Igen. Van egy kislány, Nárcisz, akihez lejárok. Nagyon beteg, de nagyon aranyos kislány. A családja elképesztően szegény, de néha lemegyek, és megkajálunk. Csináltam neki mozi szobát, mindent.

4

Nem szakad meg ilyenkor a szíved?

SZP: Dehogynem, de olyat fordul veled a világ… Hazafelé mindig átgondolom, hogy nekem milyen problémáim vannak, és rájövök, hogy a mi életünk Amerika… Hívtak a múltkor, hogy van egy kisfiú, aki szívre vár. Egy gépre van kapcsolva. Beöltöztem bohócnak és vettem neki egy tabletet. Igaz, hogy olcsóbban vettem egy barátomon keresztül, de akkor is vittem. Bekapcsolta a gépet és nézte a fényeket. Soha többé nem fogok vele találkozni, de az a pillanat, ahogy nézte és örült neki… nekem mindent megért.

3

A külsőd miatt érzel előítéletet?

SZP: Annyira eltorzult a világ, hogy mindenki a külsőre ítél. Nem ez a lényeg. A lényeg az amit teszel. Engem az előítéletek nem érdekelnek. Kijön a kisfiú az osztályról, amikor beviszek pár zsák ajándékot. Tolja maga mellett az infúziót, kivesz egy plüss állatkát és elindul visszafelé. Mondom neki, hogy gyere vissza, vehetsz többet is nyugodtan, amennyit csak szeretnél. Amikor szinte el sem hiszi, úgy jön vissza… Na, ezek a pillanatok azok, amik érdekelnek.

Hogy bírod ezt? Már úgy értem fizikailag, ennyit jönni-menni.

SZP: Szeretem csinálni, de már annyian keresnek, hogy menjek adományokért, hogy nincs rá mindig kapacitásom. Ugye dolgozom, családdal vagyok. Megteszem amit tudok, és vannak segítőim is, de egyszerűen nincs idő és energia az országon belül mindenhova eljutni. Pedig úgy helyre teszik ezek a dolgok az értékrendemet, hogy hihetetlen.

Még sok évvel ezelőtt kimentem a pályaudvarra anyumék elé, és ahogy vártam, hogy beérkezzen a vonatuk megláttam egy fiatal, vak srácot. Odamentem hozzá megkérdezni, hogy segíthetek-e. Megköszönte és elindultunk a vonatához. Mikor kérdeztem, hova megy, azt mondta kirándulni. Egyedül. Kirándulni?? Egy vak srác?? Hova?? Nem lát semmit, de majd szól neki valaki, hogy itt kell leszállni. Nem lát semmit, csak idegen szagokat érez, egy idegen padot fog megfogni. Olyan büszkén mondta, hogy ő bizony kirándulni megy… Akkorát fordult velem a világ, hogy azt hittem elsírom magam. Pár napig emésztettem, hogy mi azon aggódunk, hogy esik az eső, ő meg boldog, hogy elmegy kirándulni… Kb. 16 éve volt, de mintha ma lett volna, annyira bennem maradt.

Kik szoktak hívni, hogy segítenének?

SZP: Akiknek szintén kevés van. Tíz esetből kilencszer olyan szegény családhoz megyek, hogy nekik is gyűjtést kellene szervezni. Csörög a telefon, szia van ez meg az, eljöhetsz érte, ha tudsz. Aztán megérkezem egy kis egyszobás lakásba, három gyerekhez, kettő a radiátor mellett fekszi a földön, egy az anyja karján. A fater hozza a kis ruhákat, és szabadkozik, hogy most csak ennyit tudnak adni, de azért egy kis zsák ruhát a kezembe ad… Érdekes, Budán még nem voltam hasonló felajánlásért. A szegény ember érzi át igazán a többi szegény sorsát!

5

Hozzászólások