A szuperhős, aki nem váltja meg a világot: Deadpool filmkritika

2016/02/10

Bevallom, Deadpoollal először a csak 2013-as, hasonló címet viselő játék apropóján találkoztam, de nem is igazán látom – kis hazánkban legalábbis – azt a végtelenbe nyúló emberi tömeget, akik másképp lennének ezzel. Aztán jöttek az első hírek a filmről, majd befutott az előzetes: valami tényleg eredeti dolgot láttam, ami kíváncsivá tett, vajon milyen lesz a végeredmény – a már akkor is jól érzékelhető kliséhalmazon túl lesz-e képes a film még újat és igazán meglepőt mutatni? Most már elárulhatom: kevéssé.

Mindig nehezen viselem, ha egy film övön aluli módszerekkel próbál belőlem empátiát kiváltani. Wade (a későbbi Deadpool) rákbetegsége pedig, ahonnan a bonyodalmak kezdődnek, a legolcsóbb eszközök egyike, ami itt egyébként meglehetősen furcsa is; a rák kiváltó oka rendszerint a téves önkép, az önmagunkkal való meghasonulás, szerepekbe bújás, valódi érzelmeink elkendőzése. A káros szenvedélyek és az egészségtelen életmód pusztán serkentő, nem kiváltó okokként vannak jelen, és a legritkább esetben alakul csak ki magától, vagy örökletes módon. Márpedig Wade boldog ember, fiatal és életerős, aki lubickol a jóban, érzelmekben, élményekben, nem utolsó sorban pedig a pénzben – bérgyilkosságoknak hála. Ezek után mindezt egy rákdiagnózissal megfejelni több, mint hiteltelen és abszurd. A párás tekintetek és “együttmindenttúlélünk” kombót azért szerencsére egy rövid snitt alatt letudjuk, aztán a feszengős dráma helyét ismét átveszi a jó kis fekete humor, amiről érdemes külön szót ejteni.

deadpool

Az egész filmet áthatja Wade valóban újszerű, nagyon morbid humora, és egyedül ez az, ami a középszerűségtől megmenti a filmet. Ennyire vicces és laza még Hancock sem tudott lenni, talán köszönhető ez annak is, hogy Deadpool rendkívül közvetlen: néha direktben kiszól a nézőtérre, hogy na, hogy tetszik az új film, vagy megdorgál bennünket, hogy miért szemeteljük tele a mozit. Ez a rész valóban működik, az első feltűnő különbség mégis itt jelentkezik a filmes és képregénybeli főhős közt. A képregény egy nagyon erős abszurd humort képviselt, ami a maga egyszerűségében sokszor elviselhetetlenül fájt, tarthatatlanságában vált emlékezetessé, majd lett a karakter sajátja. Erre nem mindenki vevő, és ezt jól tudta a rendező is: a filmes Wade humorát éppen ezért kiherélték, lágyabb lett, hogy a barátnőnk is nézhesse, de szerencsére így is akad azért 1-2 elég beteg poén, ami hűen idézi az eredeti karaktert.

Miután az egykori zsoldosnál felállítják a halálos diagnózist, ajánlatot kap, miszerint nem csupán meggyógyítják betegségét, de emberfeletti képességekhez is jut. A későbbi fő gonoszt is ennek során ismerjük meg, akinek más célja sincs, mint csupán erősnek lenni és gonosz dolgokat művelni. Ez sajnos rendkívül kevés, lehetetlen félni tőle, de a nagyobb baj az, hogy Deadpoolt sem féltjük.

Wade a kemény beavat(koz)ást túléli, ám azzal nem számol, hogy külseje végérvényesen megváltozik. Itt érdemes megállni egy gondolat erejéig, és összevetni alakját V-vel, a spanyolmaszkos szabadságharcossal, aki az alternatív, diktatúrába süllyedt Anglia felszabadításáért harcol. Kettejük karakterében egyvalami közös, ez pedig a külső, pontosabban a maszk mögött rejtőző testi való.

V, miután kisétál egy égő házból és valamelyest felépül, megváltozott külsejével egyáltalán nem törődik (bár legitim kérdés, hogy egy ilyen mértékű torzulást követően vajon maradt-e egyáltalán más választása, mint a harc). Tetteiben felismerései vezetik, nem pedig indulatai, víziója egy tudatos és önrendelkezésre képes társadalomról magasan felülírja önös érdekeit és sérelmét. Említhetjük még Jokert, Freddy Kruegert – ahogyan Deadpool kétbites haverja is teszi – vagy a Sunshine kevésbé emlékezetes, napfénytől összeégett bőrű tébolyultját, mindenütt azt látjuk, hogy az ilyen szintű tragédiát megélt alakok határozott céllal és motivációkkal rendelkeznek. Ahogy azonban Wade az „operációt” követően a tükörbe néz és szembesül új önmagával, más célja sincs, mint felkutatni és „rávenni” a mutáns doktort, hogy helyrepofozza az elcseszett arcát – ez pedig vajmi kevés motiváció ahhoz, hogy egy egész filmet elvigyen a hátán. A megváltozott, torz külső itt ráadásul nem is értékelhető egyértelmű veszteségként, hiszen egyfajta mellékhatása csupán a halhatatlanná válásnak (!).

Az igazi nagy probléma viszont az, hogy a filmbéli Deadpoolnak egyáltalán nincs semmi meggyőződése, véleménye, álláspontja a világról. Ez nem feltétlenül baj – cserébe viszont messze nem elég őrült, sőt túlságosan emberi ahhoz, hogy magatartása ki tudja váltani a komplex világkép hiányát. Ezt a lyukat a forgatókönyvírók is (akik egyébként a meglepően jóra sikerült Zombieland-et is jegyzik) érezhették, ezért a nagyfőnökkel való végső leszámoláshoz még egy szőke herceg-féle megmentő szerepet is ráerőltettek, amelynek végkimenetelén a kiszámíthatóság és a mellékszereplők kidolgozatlansága miatt aligha tudunk izgulni.

A szuperhős társakról egyébként alig derül ki valami, pedig jó lett volna tudni, mégis miben hisznek, hogy váltak ők olyanná, amilyenek – talán úgy voltak vele, ezt már a többi X-Men filmekből tudjuk, aztán aki nem jártas a témában, hadd pislogjon üres szemmel.

Egész végig olyan érzésem volt, hogy a rendező – mint azt már annyiszor megtörtént Hollywoodban – ismét gyáván nyúlt hozzá egy olyan témához, ami jóval többet érdemelt volna ennél. A képregényvilágban Deadpool karaktere épp azért páratlan, mert amíg a legtöbb Marvel-hős esetében azonnal egyértelmű, hogy a jó vagy a rossz oldalt erősítik, nála soha nem lehetünk biztosak abban, hogy tetteiben igazságérzete, vagy pszichopata ösztönei vezérlik. Ezen kettősség megjelenítéséhez persze sokkal komplexebb, sötétebb, valószerűbb atmoszféra és történet szükségeltetett volna, amelynek drámaiságát a humor csak felerősíti, nem pedig kiváltja. A képregényben Wade-nél a rák mellett még elmebajt is megállapítanak, ami sokkal hitelesebb (már-már Jokerre hajazó) alapot teremthetett volna egy komoly sztorihoz, amiben az, hogy a főhős képes a saját nyomorúságán nevetni (vagy épp személyisége teljes széthullását elkerülendő menekül a humorba), igazán ki tudta volna emelni esendőségét, azonosulhatóbbá téve ezzel. A film azonban egyszerűen fogta meg a dolgok végét: megkapjuk a klisés hőst, aki kemény, kegyetlen és alpári is tud lenni, de legvégül kiderül, hogy azért nagyon nagy szíve van.

deadpool3

Szerkezetileg a film több mint rendben van, a sztori jól követhető és élvezetes, miközben visszaemlékezései során Wade folyamatosan narrál. A képi világra szintén nem lehet panasz, akadnak kreatív és szép megoldások dögivel, a digitális technika még ott is észrevehetetlen, ahol jelenléte egyértelmű. Deadpool arcmimikája és érzelmei a maszkon keresztül is pontosan lekövethetőek, szemben mondjuk Pókember sziklamerev arcával. A maszkos Wade-en persze rendesen dolgozik a CGI, de azért a színészek is hozzák, ami tőlük elvárható – Oscar gyanús alakításra nyilván senki se számítson, annál is inkább, mert többrétű és komoly szerep nem lett írva senkire. Ami a főszereplőt illeti, Ryan Reynoldsnál megfelelőbb embert aligha találhattak volna Deadpoolra, a játéka és fizimiskája egyszerre jelenít meg sármot és hozza azt a kifogyhatatlan dinka beütést, ami karakterének sajátja. A jelenetek ugyan alapvetően működnek, de itt már akadnak problémák – túlságosan el vannak nyújtva, ezért idővel elülnek, és sajnos még az akció is – az első balhét leszámítva – nagyon hamar kifullad és összecsapott érzetet kelt. Ha már komolyabb jellemábrázolásra semelyik szereplő esetében nem számíthatunk, legalább jó lett volna a többi hős képességeit nem csupán egy röpke mozzanat erejéig látni, és itt meg kell említeni azt is, hogy Deadpool valódi képességei is igen limitált számban vannak jelen. Az ikonikus dobócsillag egyszerűen kimaradt, a teleport-cuccról és holografikus szerkentyűről nem beszélve, amelyek a képregényekben pedig sokszor húzták ki Wade-et a csávából.

Tim Miller a rendezés során jól bevált és unalomig látott kliséket alkalmaz, ezen korlátait pedig ritkán, talán 1-2 alkalommal van bátorsága túllépni, bár tény, hogy akkor valóban sikerrel. Jó lett volna több ilyet látni. Így a Deadpool tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt, felvezetés-szerű ízelítő érzetét kelti, ami inkább egyfajta kísérletnek tűnik arra nézve, hogy a közönség mennyire befogadó az új típusú akcióhősre. Bár a történet kerek egészet alkot, mégis érezhető a tervezett folytatás (itt jegyzem meg, érdemes kivárni, amíg a stáblista lepereg!). Mit sem igazabb a film esetében, hogy a kevesebb több lett volna, a majd’ két óra játékidő jobban ütött volna úgy 90 perc körül.

Deadpool_socialmedia

A végeredmény egy tipikus popcorn mozi, populáris alkotás, sok szerkezeti klisével és elhanyagolható számú eredeti ötlettel. Nincs kétségem afelől, hogy a tőle elvárt számokat bőven teljesíteni fogja a kasszáknál, sőt még első randis filmnek is kiváló (még egy Valentin-napi utalást is felfedezhetünk benne), de aki a képregényhős Deadpool hiteles filmes adaptációját várja, egyértelműen csalódni fog.

10/6

Hozzászólások