Az van, hogy már nem kívánom

Miért maradunk egy nem működő kapcsolatban?

2015/07/15

Egyedül szeretni egy párkapcsolatban a legnagyobb kínszenvedés, ami csak megtörténhet. Akkor is, ha te szeretsz, akkor is, ha csak téged szeretnek. Mégis rengetegen maradnak egy olyan viszonyban, ami már régen halálra van ítélve. Ezt az érzést pedig senkinek sem kívánom.

De akkor miért nem szabadulunk meg a minket gyötrő belső kíntól? Minek a kényszer, a muszáj-puszi, a kellemetlen ölelés? Hányszor mész úgy haza, hogy bárcsak egyedül lennél a lakásban, mennyivel szívesebben lennél most a haverokkal, mi minden jót csinálnál szívesebben ahelyett, hogy a párod nyűgjeit hallgatod, nem vagy már kíváncsi a napi történésekre és még azt se kívánod, hogy hozzád érjen?

Annyi rosszul működő házasság van, aminek a vége válás lesz. Miért kell idáig eljutni? Mert ott, a legelején, valamelyik fél képtelen volt dönteni, inkább választotta a megalkuvást, az elég jót a nagyon jó helyett. Aztán a hosszú évek során már bele is feledkezett, hogy ő tulajdonképpen nem is boldog, kínszenvedés minden együtt töltött pillanat, nincs érzés, amit szívesen megosztana a másik féllel. Van helyette rosszkedv, undor, és a szexuális élet teljes hiánya.

Relationship, man and woman, urban theme

Évekkel ezelőtt történt, hogy egy barátságból lett szerelmi kapcsolatban kötöttem ki. Külső ráhatással esett meg ez a dolog, vagyis finoman jelezték felém, hogy az a fiú biztosan többet érez irántam, mint barátság. Aztán ahogy elkezdtem szemlélődni, kiderült, hogy tényleg. Annak ellenére, hogy nem különösebben vonzódtam, elkezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, amiből aztán két és fél év lett. Sajnos ki kell, hogy mondjam, bár megálltam volna egynél. Az első évet követően ugyanis elkezdtem kényelmetlenül érezni magam, már nem tetszett annyira, mint férfi, nem vonzódtam hozzá, sőt a legrosszabb, ami ilyenkor megtörténhet, hogy rá kellett jönnöm, egyáltalán nem kívánom vele a szexet. Minden egyes együttlét kínkeserves volt, megalázónak éreztem, alig vártam, hogy véget érjen és leszálljon rólam. Nem tudtam és nem is akartam nő lenni olyankor, mert csak hagytam magamat. A lelkemet és a testemet is mérgezte ez a belülről feszítő érzés, de sokáig képtelen voltam kiszállni belőle. Úgy gondoltam, emberileg sokat jelent, nem találhatok nála jobbat, hiszen szeret, tisztel, megbecsül engem. Sokáig tartott, mire ráébredtem, nem negyven évesen akarok rájönni, hogy akkor, huszonhárom éves koromban kellett volna erősnek lennem…Vonzott a biztonság, a stabilitás, közben taszított a jelenléte és iszonyatos indulatokat váltott ki belőlem. Már semmi sem tetszett, amit tett vagy mondott, haragudtam rá, ha felhívott, mikor alkalmatlan volt, és nem szerettem vele egy társaságban mutatkozni. Szabad akartam lenni, élni a saját életemet, megtalálni a saját boldogságomat. De mindig olyan voltam, mint akit a bokájánál láncra vertek és csak egy darabig repülhetett. Közben végig a kezemben volt a kulcs.

Woman in depressed mood sits on the window

De amíg mindez számomra is nyilvánvalóvá vált, hihetetlen dolgokat műveltem a kapcsolatunkban. Még azt is felajánlottam neki, hogy nyugodtan menjen más nőkhöz, feküdjön le bárkivel, én már erre képtelen vagyok. Szavakkal és tettekkel is bántottam, ahelyett, hogy elég erős lettem volna kimondani, ami akkor a legfájdalmasabbnak tűnt. Pedig ma már a legjobb döntés, amit csak hozhattam. De mindig utólag okos az ember. Viszont belegondolva nagyon csúnyán viselkedtem. Mert nem érdemelte meg, és nem érdemli meg senki sem, hogy ilyen méltatlanul viselkedjen vele a párja. Gyáva voltam. Igen, te is az vagy.

Ha inkább benne maradsz egy rosszul működő kapcsolatban ahelyett, hogy döntenél, a sarkadra állnál és fejest ugranál az ismeretlenbe, akkor nem érsz többet egyiküknél sem, mint akiket egyébként megvetsz.

Hozzászólások