Érzelmek, lufik és csicsás ajándékok helyett

Ezért ünnep a Valentin-nap

2016/02/12

Honnan ered és milyen ókori szokásokkal, ünnepekkel lehet párhuzamba vonni Szent Bálint napját? Kutattam egy keveset, erre jutottam.

A szerelmesek napja a nyakunkon van, ugyan ez a tény engem különösebben nem mozgat meg. Meglátásom szerint párkapcsolatunkkal mindennap törődnünk kell, de ellene sem vagyok az ünneplésének. Ezért gondolom, hogy miért ne csináljunk mi is kettesben valamilyen programot aznap a barátnőmmel? Miért is ne törődjünk aznap kicsivel többet egymással? Azt is kell néha. De lufikat, csicsás ajándéktárgyakat meg hasonlókat senki ne várjon tőlem. (Szerencsére nem vagyok hasonló nyomások alatt – de a minőségi együtt töltött idő úgy gondolom többet ér, mint a felszínes ajándékok.)

Miközben böngészgettem, hogy mégis mi lehetett az a láthatatlan erő ami megalkotta és február 14-ére helyezte a Valentin-napot, érdekes (bár némileg elvonatkoztatott) információkra is leéltem. De kezdjük az elejéről.

Valahol a tudatom legmélyén még derengett valami Szent Bálintról, hogy február 24-én volt a kivégzése. Felfrissítve az emlékeimet már bátran állíthatom, hogy a legenda alapján börtönőre vak lányának adta vissza a látását, és búcsú levelét a következő aláírással látta el: “A Te Bálintod”. Ebből eredhetnek a Valentin-napi köszöntések. De miért pont ő a szerelmesek védőszentje? Mert olyan szerelmes párokat is összeadott mint püspök (a 14. században), akiket a törvény nem engedett akkoriban (például katonákat a szerelmükkel). Halálra ítélésének is ez volt az oka. Eleinte angolszász és francia területeken, végül a ’90-es években hazánkban is megjelent a Valentin-nap.

Az tudtátok, hogy Szent Bálint (Valentin vagy Valentinus) nem csak a szerelmesek, hanem a lelki betegek és az epilepsziával élők védőszentje is?

Most térjünk rá (a már említett elvonatkoztatással) az Ókori előzményére az ünnepnek:

Rómában február 13-15. között két ősi eredetű pásztorünnepet is tartottak: Faunus ünnepe (a görög mitológiában Pán), és a Lupercalia, vagy más néven Februa ünnepét.

A Lupercalia tisztító szertartásokból és termékenységi rítusokból állt, hogy kiengeszteljék a farkas alakú, rosszindulatú Lupercus istent. Az ókori Rómában február 15-én tartották. Ősi jellegét mai napig elismerik. A szertartás egyik legjobb leírását Plutarchos írta a Romulus-életrajz 21. fejezetében: “Két kecskét vágnak le, majd két nemesifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, a derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben lévő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést és hamarabb esnek teherbe.” (Máthé Elek fordítása)

Az ünnepi szertartás, melynek vezetője a flamen Dialis volt, mindig a Palatinus-domb aljában lévő Lupercal-barlangnál kezdődött: a hagyomány szerint itt táplálta Romulust és Remust az anyafarkas. A szertartást végzők (a lupercusok) egyfajta “papi” testületet (sodalitas) alkotta.

A szertartás a köztársaság utolsó éveiben is élt, sőt Rómán kívül is elterjedt. Annyira népszerűvé vált, hogy amikor Kr. u. 5. században Gelasius pápa be akarta tiltani a pogány szertartást, Andromachus egy római szenátor felháborodott, hogy ezzel a várost a betegségek elleni védelemtől is megfosztaná.

Ettől azért jóval barátságosabb része is volt a termékenységi ünnepnek, ami már sokkal hamarabb összehozható a modern kori Valentin-nappal. Hiszen Juno istennő, a házasság pártfogójának ünnepe is ezen a napon volt. A fiatal lányok Juno templomába mentek ezen a napon, jóslatért az igazi szerelmükről, a férfiak pedig virágot adtak a feleségüknek. Az egyszerű nép (plebeius) ifjai ezen a napon tombolát húztak az egyedülálló hölgyek neveivel. A szerelmet kereső srácok, azzal a lánnyal, akit kihúztak, jártak egy ideig. Állítólag, többször valóban szerelmet szült ezen szokás. Ezt a népi hagyományt persze sok római arisztokrata nem tudta megemészteni és erkölcstelennek tartották.

Találtam egy legendát, ami összefüggést teremt egy Valentinus nevű keresztény mártír kivégzésének napja (269. február 14.) és az ugyanezen napra eső Lupercalia ünnep között, melyen a rómaiak totemisztikus farkasősét ünnepelték. Ezek szerint a régi római ünnepek és szokások keveredtek a keresztény mártír történettel és fennmaradtak a jelenkorra is. Viszont az ókori pogány ünnepek és a későbbi Szent Bálint nap közötti közvetlen kapcsolatra nincs bizonyíték, csak ezek a legendák léteznek.

 

Hozzászólások