Meddig bírod egyedül?

A bebetonozott szív sikolya

2015/12/17

Sokáig vagy képes egyedül harcolni a világ ellen, de eljön az idő, amikor neked is segítségre lesz szükséged. De ki fogja meg a kezed, ha nyújtod, mikor nincs senki sem melletted?

Valakit megbántani, belátni a hibánkat, majd bocsánatot kérni, nem könnyű feladat. Átélni, hogy fájdalmat okoztak, napokig vergődni a hiány marcangoló érzésében, rágódni a hibáinkon, majd újra bebocsátást engedni, talán még nehezebb. Vajon létezik-e a tökéletes megbocsájtás? Képes lehet-e valaki elfeledni, hogy egyszer mennyire fájt és újra önfeledten bízni a másikban? Van-e onnan visszaút, ahova lehajtott fejjel mentünk és egyszer sem néztünk körbe?

Önérzetes és makacs. Ez a két legjobb szó rám. Büszkeség, ami nem engedi, hogy letérdeljek egy helyzet előtt és fejet hajtsak neki. Ez az én láncom, mert fogva tart az érzés, ami abból a félelemből ered, hogy bántanak, gyengének tűnök, megsemmisülök, ha egy percre meg kell nyílnom. Amíg ez a béklyó erősen köt magához, addig bár fáj és szenvedek tőle, de legalább nem hagytam, hogy bárki belém rúgjon és még jól meg is taposson. Állok a szélben, lábamat a földhöz szögezem, és könnyes tekintettel nézek előre. Nem engedem, hogy bárki, aki arra nem méltó, átlásson a páncélomon akár csak egy percre is. Harcolok, dacolok ellene, mert a gyengeség nem erősségem, nekem mindig keménynek kell lennem, hogy ne gázoljanak el.

De amíg ekképpen dacolok az elemekkel, az is elmegy mellettem, aki egyébként segíthetett volna. Rá kell jönnöm, hogy néha félre kell tennem ezt az önérzetet, és egy pillanatra látni hagyni azt, aki mögötte van. Talán ha megnyitom a lelkem, és kiderül, hogy odabent milyen sebek vannak, mennyi fájdalom, mennyi sérülés, még magam is megdöbbenek. Elfedem őket, sok-sok ólom mögé szigetelem, hogy magamnak se kelljen szembe néznem vele.

Vágyom a megértést, hogy egyszer végre valaki azt mondja, jobb vagy, mint bárki, én így szeretlek téged! Csak közben én magam cselekszem a vágyaim ellen a leginkább, mert a félelmeim mögé rejtem azokat. Sivatagi rianás tetején állok megdermedve, hajam és ruhám lobog a szélben. Ellenállok minden természeti erőnek, de eljön a pillanat, amikor már az én térdem sem képes tartani a testem. Így állok hosszan, sokáig, egyedül, de mikor megtör a súly, amit képtelen vagyok cipelni, akkor ki lesz ott mellettem? Kire fogok támaszkodni, kinek adom kezébe az életem? Ki felé nyújthatom a kezem, ha támaszra lesz szükségem, és kinek a szíve szakad meg értem?

Most még képes vagyok egyedül felállni, de a büszkeségem a legnagyobb ellenségem. Bezártam magam a saját bástyáim mögé, miért csodálkozom, ha senki sem kopogtat már a kapukon? Valahogy ki kell nyitnom azokat az ajtókat, be kell engednem, képesnek kell lennem rá, hogy bízzak újra. Szükségem van rád. Kérlek, segíts nekem.

Hozzászólások