”Nincs, és nem is akarok gyereket – boldog vagyok!”

Egy indiai nő vallomása, aki gyerekek nélkül is boldog

2016/04/28

Hogyan szabadultam meg érzéstől, hogy önző vagyok, amiért nincs gyerekem?

A húszas éveim alatt – sok más női kortársamhoz hasonlóan – én is arra vártam, vajon mikor tör rám az anyai ösztön, hogy családot alapítsak és életet adjak egy gyermeknek. Az idő előrehaladtával rá kellett jönnöm: ez belőlem teljesen hiányzik. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a kicsiket; imádok játszani a rokonaim és barátaim gyerekeivel. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy nekem is legyen. Még.

Amikor két évvel ezelőtt betöltöttem a 30-at, valami megváltozott. Körülöttem minden, velem addig „egyenrangú” társamból hirtelen szülő lett, a megfelelő életkorban, megfelelő időben. Mialatt figyeltem őket, ahogyan a karrier, hobbi, szociális élet, egészséges életmód és gyereknevelés biztosnak látszó, összetett rendszerében élnek kiegyensúlyozott életet, nem értettem, mi lehet kiapadhatatlannak tűnő energiájuk és empátiájuk forrása, amit szüntelenül adni tudnak.

Még mindig nem érzek késztetést, hogy saját gyerekem legyen, de egyértelműen hatalmába kerített az érzés, hogy felzárkózzak a többiekhez – de ami még jellemzőbb: belefáradtam abba, hogy magyarázkodjak önmagamnak, hogy ezt miért nem teszem. Ha annyi forintom lenne, ahány kéretlen tanácsot kaptam az elmúlt idők során, már évekkel ezelőtt nyugdíjba mehettem volna.

„Tudod, egy anya minél fiatalabban szül, a gyermeknek annál hosszabb élete lesz. Ez tény.”

„Úgy hallottam, minél korábban esel teherbe, annál nagyobb az esély, hogy fiút szülj. Érdemes lenne elgondolkodnod ezen.”

„Figyelj, csak szülj egy gyereket most. Teljesítsd a kötelességed. Aztán a 40-es éveidre teljesen szabad lehetsz. Tervezz előre!”

Az indulatok fokozódnak, amikor családi összejövetelek alkalmával a gyerekekkel játszom.

„Látod, te értesz a gyerekek nyelvén. Miért nem akarsz sajátot? Te annyira szereted őket, egyszerűen nem fér a fejembe…”

Mintha a jó anyaság egyetlen kritériuma az lenne, hogy képes vagy egy gyerekkel jól eltölteni az időt. Talán jó anya lennék. De mi van, ha gyereket én ennek ellenére sem akarok?

A szülővé válás fogalma olyannyira egybenőtt a felnőtté válással, hogy ha bármilyen ellentétes álláspontrahelyezkedsz, azt pillanatnyi őrületnek tudják be nálad. Ha felnőtt vagy, illene megházasodnod már végre. Ha házas vagy, illene, ha gyereket nemzenél (vagy legalább próbálkoznál vele). És ez mindenki számára teljesen evidens – szülők, szomszédok, rokonok kimérve osztják az ingyen tanácsokat az utódnemzés mikéntjéről, hosszú és mély lelki folyamatot generálva az emberben.

Szüntelenül mutogatnak a „ketyegő biológiai órára”, ami által azt kellene éreznem, hogy csak az anyaság által válhatok ismét teljes emberré. Őszintén szólva, jelenleg is teljes az életem – kisbaba nélkül, és azt is biztosan tudom, hogy a férjem ugyanígy érez. Akkor miért érzem magamat mégis valamiért hibásnak? Tudom, hogy érzek valamiféle szégyent. A nyomást, hogy a saját DNS-emből létrejött életet tápláljam, és amit én egyszerűen elutasítok.

Az utódnemzés manifesztumának olyan mélyen megszállottjaivá váltunk, hogy a szeretet és aggódás vékony cukormázával leöntött, gátlástalan kíváncsiskodás teljesen a részünkké vált. Egy felnőtt nő legfontosabb döntéseibe való külső beavatkozást már teljesen legitimáltuk.

Még egy egyszerű látogatás a nőgyógyásznál sem tud elmúlni szégyenérzet nélkül:

„Maga miért akar spirált?”

„Mi lesz, ha később meggondolja magát, és már nehezen fog tudni teherbe esni?”

Vagy a legrosszabb az összes közül: „Egy nap ezt még meg fogja bánni.”

Minden egyes kéretlen tanács hasonló egy rendőri motozáshoz, amikor olyan részeinkhez érnek hozzá, amelyhez egyáltalán nem adtunk felhatalmazást – mindezt az egyetemes kultúra és elfogadottság jegyében. Ezt jól igazolja, hogy azok a nők, akik nem igazodnak ezen elvárásokhoz, gyakran erőszakos következményekkel kell szembesüljenek.

Abban a világban, ahol a szülővé válás a sikeresség és elfogadás védjegye -függetlenül attól, hogy a tényleges önmegvalósítás ezáltal mennyiben teljesül –a döntés, hogy nem vállalsz gyereket automatikusan társul a lusta, infantilis, lázadó fogalmakkal. Az elhatározásom, hogy gyermektelen maradok, az „önző” kifejezéssel lesz felcímkézve.

Az elmúlt évben véletlenül összefutottam egy könyvvel: Önző, Sekély, Önimádó: 16 történet azoktól, akik nem vállaltak gyereket – írta Meghan Daum. Provokatív cím, a könyv 16 éles és őszinte személyes beszámoló gyűjteménye, amelyek kihívást jelentenek azon tabuk számára, amik a felnőtté válásról alkotott képünket körülveszik.

Először az életem során rájöttem arra, hogy sok más hozzám hasonló ember él: hús-vér emberek valódi problémákkal és teljes élettel, amelyben gyerek nem kap szerepet. Ahogy az esszéket olvastam, egyre inkább felismertem, hogy mennyire keveset beszélünk a dolgok másik oldaláról, és milyen szorongás van bennem amiatt, hogy egyáltalán kimondjam a véleményem.

Daum gyűjteménye sikeresen mutatja be ezeknek az embereknek a jól átgondolt és alátámasztott, többrétű álláspontját arról, hogy miért nem vállalnak gyereket – mégis minden megszólaló teljes, boldog életet él. Daum könyve megerősített abban, hogy teljesen rendben van az, ha a gyerek nélküli életet választom. Hogy nem kell magyarázkodnom emiatt. És pláne nem leszek mindettől önző és selejtes.

„Egy nap túl leszel ezen” – mondják az emberek, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy az elhatározás mögött egy tudatos döntés van.

Daum felettébb pontosan jegyzi meg bevezetőjében: „Meg kell tanulnunk nem összekeverni az önismeretet az önemésztéssel.”

A kedvenc esszém Jeanne Safer tollából származik:

„Nincs élet megbánások nélkül. Minden döntésnek megvannak az előnyei és hátrányai, akár elismerik a tényt az emberek, akár nem: nincs az anyaságnak olyan végtelenül szabad, élethosszig tartó formája, amelyre nekem szükségem van. Soha nem fogom megtapasztalni azt az intimitást, amit egy anya és gyermeke közt létrejön. A veszteségek, beleértve a jövőbeni veszteségeket elkerülhetetlenek az életben; senkinek sem adatik meg minden.”

És az én vigaszom itt rejlik, amikor ezt az életet választom. Nem aggódom magam miatt a lehetséges jövőbeli megbánás végett. Épp úgy, ahogyan a szülők számos ok miatt döntenek a gyerekvállalás mellett, nekem számos eltérő ok szól amellett, hogy az ellenkezőjét tegyem – illetve ne tegyem.

Az összes kéretlen tanács, amit életem során ebben a témában kaptam azon a feltételezésen alapult, hogy ez a választás csupán egy átmeneti dolog. Az emberek kőkeményen harcolnak, hogy meggyőzzenek téged, ezen a szakaszon mindenki átesik. Nem félsz, hogy kihagyod? Te és a férjed nem akartok valami új színt vinni az életetekbe? Nem érzel késztetést, hogy szülő légy, és ha megöregszel, legyen valaki melletted, aki gondoskodik rólad? Az egyetlen válasz, ami ilyenkor következetesen eszembe villan, egy üvöltő nem.

Az igazság az, hogy ez volt életem során az egyik legtermészetesebb döntés számomra. A kevés olyan döntések egyike felnőtt életem folyamán, amely nem okozott semmiféle szorongást. Azon kívül, hogy nem érzek vágyat, hogy utódot nemzzek, nem látok semmi pozitívat vagy bátorítót a környezetemben, vagy úgy egyáltalán a nagyvilágban, ami miatt életet akarnék hozni bele.

Őszintén szólva az, hogy mi történik a méhemben vagy a női szerveimben, egyedül az én problémám. És hacsak nem a partneremről, orvosomról, vagy bárki olyanról van szó, akit kitüntetek a bizalmammal, senkinek sem szükséges tudnia, hogy miért nem akarok gyereket. Ahogyan a Babes in the woods c. filmben Courtney Hodell is megjegyzi:

„Amikor kijelented, hogy te nem akarsz gyereket, nagyon nehéz elérni,  hogy ne védekezően beszélj erről – mintha épp a legismertebb topmodellről próbálnád bebizonyítani, hogy nem szép.”

Egyetlen jó szándékú tanács sem okozott zavart, vagy késztetett meggondolásra a döntésemben. Mindig is úgy éreztem, az egyetlen valódi oka annak, hogy gyereket vállaljak csak az lehet, hogy ténylegesen akarjak is gyereket. És mivel ez az érzés soha nem jött el, itt vagyok 32 évesen, nyolc éve házasságban, és békés tudattal, hogy ez talán már sosem fog megtörténni.

Hálás vagyok azért, hogy olyan időben élek, olyan családdal és szociális környezetben, ahol van annyi kiváltságom, hogy egy nap végén, amikor aludni térek, a döntési jog önmagam felett még mindig az enyém. Örülök, hogy egészséges vagyok és biztonságban élek, hogy az elsőrendű és egyetlen felhatalmazottja a testemnek én vagyok. Hogy eljussak eddig a felismerésemig, tisztába kellett lennem bizonyos dolgok előnyeivel és hátrányaival, amelynek tudata végső soron kimondhatatlanul felszabadító.

(Forrás: Buzzfeed)

Hozzászólások