Pokémon Go: A közösségkovácsoló erő

Kimozdít, összehoz, összeköt - ez az évtized játéka

2016/07/27

Írtunk már pár cikket a Pokémon Go nyomán, és fogunk is még. Ezúttal a szociológiai hatását elemezzük picit, merthogy van neki olyan is. Nem is kicsi.

Akik úgy vélekednek, hogy a Pokémon Go hülyeség, és mindenki egy barom, aki játszik vele, az már a legelején keressen magának másik cikket az oldalon. Igaz ez azokra is, akik szerint a CIA az Illuminati parancsára készítette a játékot, hogy a tartózkodási helyünk ismeretében a plejádi gyíklények könnyebben lechemtrailezzenek minket. De legfőképpen azoknak nem javasoljuk a további olvasást, akik miután szidták kicsit az appot és a rajongóit boldogan eltöltenek néhány órát a Candy Crush előtt, aztán pedig pirítóssá változtatják a fejüket Snapchaten.

Egy olyan játékról van ugyanis szó, ami olyan hatást váltott ki a társadalomból, amihez hasonlót nagyon rég nem látott a világ. Haladjunk szépen sorjában, pontról pontra átvéve, mire is gondolok.

1. Mozgás

Bizony-bizony, a Pokémon Go elért valamit, amire már nagyon régóta szükség volt: kivitte a kockákat a szabadba. Saját példámból tudom, hogy ez mekkora szó. Telivér geek-ként szabadidőm jelentős részét a szobámban töltöttem a számítógép előtt görnyedve, és amikor épp nem sárkányokat nyársaltam fel, akkor várakat ostromoltam vagy galaxisokat hódítottam meg. A hétvégi baráti összeröffenéseken kívül csak akkor mozdultam ki a házból, mikor dolgozni vagy cigarettáért mentem.

Ez az app azonban rákényszerít minket, hogy sétálva, biciklizve vagy legalább rohadt lassan autózva, de mozogjunk. Persze vannak akik ezt is kijátsszák (van valami csodálatos a tojáskeltetési céllal egy tyúk hátára rögzített telefonban), de az ilyen emberek valószínűleg egy-két héten belül megunják a játékot, amikor lecseng a nagy hype, és már nem lesz olyan divatos vadászni a kis dögökre.

2. Szocializáció és kapcsolatépítés

A Pokémon Go ezen a ponton válik ötletesből csodálatossá. Valószínűleg a Niantic fejlesztői sem gondolták volna soha, hogy milyen építő ereje lesz a játéknak, amit építgetnek. Pedig van neki, valami elképesztő, elemi erejű.

Jómagam egy pár ezres községben élet Budapesttől pár kilométerre. Néhány héttel ezelőtt a kora esti órákban már egy árva lelket sem láttam az utcákon, legfeljebb néhány munkából haza igyekvő ismerőst. Mióta azonban a pokémonfogdosás itthon is népszerű tevékenység lett megteltek a közösségi terek. A parkban tizenéves srácok mutogatják egymásnak a délután fogott szörnyeket, a focipályán huszonéves srácok kocognak, hogy kikeljen végre az a nyamvadt tojás, a főutcán pedig 30-40 év közötti anyukák és apukák kísérgetik az aprónépet, és segítenek nekik begyűjteni a sokezredik pidgeyt is. Ezek az alapvetően egymástól elszigetelt, zárt csoportok azonban keveredni is szoktak, ami párját ritkító jelenség. 

A mi társaságunk elég vegyes összetételű, a húszas éveik elejét taposóktól a közel negyven évesekig terjed a skála. Nem vagyunk valami befogadó típusok, nem sok új arc került az elmúlt években a galeribe. Mégis nemrég azon kaptuk magunkat, hogy ismeretlen srácokkal szövetkezünk, hogy elfoglaljuk az egyik helyi gymet, amit napok óta egy (feltehetően csaló) srác uralt. Később a templom lépcsőjén ücsörögve fogdostuk a rattatákat, mikor egy pár tini jött oda, hogy csatlakozzanak hozzánk. Velük is elröhögcséltünk, örültünk egymás sikereinek. 

De nem csak a mi társaságunk vett észre furcsa jeleket magán. Rengeteg írás olvasható már a neten, amiket szorongással küszködő vagy épp depressziós emberek írtak. Olyan emberek, akiknek komoly kihívást jelentett egy mezei bevásárlás is, mert közben emberekkel kellett kapcsolatba lépniük, ha csak a legalapvetőbb kommunikáció erejéig is. Ezek a komoly szociális problémákkal élő és harcoló emberek hosszú sorokon keresztül hálálkodnak a fejlesztőknek, amiért segítettek nekik kikapcsolódni és új embereket megismerni. A legmeghatóbb levelet talán az a PTSD-s (poszttraumás stressz szindróma) amerikai veterán írta, aki hosszú évek óta rohamokkal küzd, és a kikapcsolódási lehetőségei általában megmaradtak a négy fal között.

Ez az úriember egy három éves kislány édesapja, aki nagy rajongója a sorozatnak. Érthető hát, hogy amint a Pokémon Go megjelent az USA-ban már el is kezdtek játszani. Nagyjából egy óra játék után az apuka azon kapta magát, hogy vadidegenekkel beszélget, nevetve fogdossa a kis lényeket a lányával a nyakában, és úgy egyáltalán jól érzi magát. 

A lista pedig olyan hosszú, hogy talán végtelen. Nem véletlenül játszanak emberek milliói a játékkal, és nem véletlenül hoz napi szinte $1,600,000 bevételt a Nianticnak. Ha viszont még mindig vannak olyanok, akik szkeptikusak, azok nézzék meg az alábbi videót, és ha továbbra is csak szidni tudják a játékot, akkor dugják dézsába a fejüket.

Hozzászólások