”Volt olyan gyerkőc, aki életében először látott Kinder csokit”

Elindult a HusiGolyó futam!

2017/02/06

Két férfi megálmodott egy olyan célt, melyet most meg is valósítanak. A tett amit végrehajtanak minden ember számára legyen példa és felhívás!

Mikor Husi barátommal  (Vajda Attila) interjút készítettem akkor eldöntöttük közösen, hogy segíteni fogunk hátrányos helyzetben lévő óvodáknak és az ott lévő gyermekeknek. Elsősorban azért készítettem Husival interjút, mert látom ő mit tesz például az árvaházban élő gyermekekért. Ez nagyon megérintett, így hamar összeállt a kép: tennünk kell valamit együtt! Megdumáltuk, hogy összedobunk egy kis pénzt és veszünk gyümiket, csokikat és néhány kis játékot, stb. Gondoltam kiírom Facebookra a tervünket, hogy hátha szeretne valaki számára felesleges aprósságokkal hozzájárulni a megmozduláshoz. Kicsit szkeptikus voltam, nem bíztam igazán ebben, de gondoltam, hogy egy próbát mindenképp megér. Ami ezután történt az egészen elképesztő volt: elkezdtek érkezni hozzám az adományok. Ami teljesen megdöbbentett, hogy olyan nemes szívű emberek jöttek, kiknek maguknak sincs sok, de szerettek volna adni. Egy-egy adomány átvétele után feljöttem kezemben egy kis szatyorral, melyben egy plüss és egy kis csoki volt és csak néztem magam elé, miközben azt éreztem, hogy kezd visszatérni a lelkembe az emberekbe vetett hitem. Másfél hétig csak jöttek és jöttek az adományok. Az utolsó napra már teljesen fel voltam töltődve jó érzésekkel, amiket most nem is tudok leírni, de még csak hasonlítani sem semmihez. Azt éreztem, hogy ki tudnék ugrani a bőrömből. Alig vártam, hogy végre elinduljunk.
Eljött a péntek, az indulás napja. 5:30-kor találkoztunk Husival a ház előtt. Dávid barátunk is velünk tartott, ő ajánlotta fel, hogy elvisz minket a 250 km-re található Dencsházára. Nagyon hálásak vagyunk neki ezért. Azt gondoltam, hogyha ilyen korán fogunk pakolni csomagokat egy buszba kihívják ránk a rendőröket, betörőnek nézve minket. Azért valljuk be, nem az átlagos aláírásgyűjtő a gallért pulcsiból kitűrő aktakukac formák vagyunk. Szerencsére azért nem így történt. Nevetve és boldogan indultunk. Zötykölődtunk a buszba, és azon gondolkoztam, hogy hosszú lesz mire leérünk. A sofőrünk se volt 100-as, ahogy mi se. Erre hamar rájöttünk már Pesten amikor elnézett egy kanyart, de nem baj, korán volt, bejártuk a várost is legalább. A sofőr röhögött rajtunk, én imádkoztam, hogy ne essen szét a busz, Husi meg csak ezt mondogatta :“az utat figyeld vazze, figyeld az utat “. Elég kalandosan értünk ki a városból de már tudtuk, hogy Dávidka csapattag lett.
Utaztunk ködben, esőben… Egy mező mellé érve Husi észrevett egy gólyát, aki ott sétált.  “Szegénykém, milyen vékony lába van, vajon nem fázik? Cipő sincs a lábán…”– szólalt meg Husi. Mi is odanéztünk, de nem láttunk semmit. Eleve meglepődtünk, hogy kerül ide egy gólya február elején. Nagyon sokat röhögtünk amíg megérkeztünk a Dencsházát jelző tábláig. Az óvodavezető forró drótban volt és élő GPS-ként vezetett el minket a célig. Néztük a környéket, láttuk hogy szegénység van, de itt még annyira nem volt az az igazi, lélekgyötrő sanyarú élet amiben emberek kénytelenek élni.
 
Megérkeztünk az oviba, kedvesek voltak velünk és beinvitáltak. 21-ből csak 8 gyermek volt bent, a többiek betegeskedtek. Éppen összeölelkezve énekeltek mikor beléptünk. Leültek és köszöntünk mindenkinek, eleinte nem tudták miért vagyunk ott. Husi barátom felolvasott egy gyerekeknek szóló Bibliával kapcsolatos mesét. Azt hiszem nem nagyon értették, de örültek neki. Közben észrevettem, hogy az egyik kislány a mese közben simogatja a másik kislány hátát. Azt mondta az óvónő, hogy mindig ezt csinálja ha felolvasás van. A mese után megkérdeztem, hogy szeretnének-e ajándékot? “Igeeeeeeeeeeen” – kiabálták. Kimentünk a buszhoz és elkezdtük behordani az ajándékokat, játékokat, plüssöket, mesekönyveket, gyümölcsöket, édességeket. Az óvónők nem hittek a szemüknek. Először kiosztottuk a gyerekek saját kis csomagját, melyek tele voltak édességgel. Óriási volt az öröm. Gyuszika az egyik kisfiú kivett egy Belvita jóreggelt kekszet és azt kérdezte: “ez mi ez?”  Nézegette, hiszen nem látott még ilyet. Mikor elkezdtük kiszórni a játékokat, a gyerekek sikítoztak örömükben. Megkérdeztük, hogy akik otthon maradtak azokhoz elvihetnénk-e az ajándékokat. Megkaptuk a címeket és tovább indultunk. Innentől úgy éreztem magam, mint akit szíven ütöttek. 13 címünk volt, ahova Gyuszika elkísért minket, mert megengedte az apukája. Megmutatta az óvónő a kabátját, és ahogy megláttuk azonnal kerestünk neki egy másikat. “Gyere Gyuszika ezt próbáljuk csak fel mielőtt elindulunk” – mondtuk neki.  “Na jó?” -“Jajj de jóóóó meleeeg” – hangzott a válasz. Innentől már négyen folytattuk az utunkat. A címekre kiérve becsöngettünk és mindenhol kicsit kételkedve néztek ránk. Szerencsére Gyuszika hamar szétoszlatta a bizalmatlanságot. Husi elmondta, hogy honnan jöttünk és adományt hoztunk nekik. Behívtak otthonaikba, de amiket ott láttunk azt még ma sem sikerült feldolgoznom. A mélyszegénység teljesen megdöbbentett. Odaadtuk a gyerekek kezébe az ajándékcsomagot, csodás érzés volt látni a gyerkőcök örömét. Sok gyerek el se merte fogadni, de a szülők noszogatták őket. Miután mindenhol voltunk elindultunk haza. Csöndben ültünk órákig, nem nagyon beszélgettünk. Nekem gombóc volt a torkomban, és elkezdtem összerakni a látottakat. A gondolattól percenként majdnem elsírtam magam.
Hazaérve megöleltem a szerelmemet és a kisfiamat és elmondtam nekik mennyire szeretem őket. Este amikor elaludtak az egyik barátomnak leírtam a történteket, de ekkor már nem bírtam tovább, folytak a könnyeim. Azon emésztettem magam, hogy adhattunk volna többet, vihettünk volna többet, pénzt kellett volna hagyni nekik vagy bárhogy segíteni rajtuk. Tudtam, hogy rengeteg helyen szegénység van, de ha ezt nem a saját szememmel látom, akkor nem hiszem el. Mondták előtte nekem, hogy próbáljam nem a lelkemre venni, mert nem fogom tudni csinálni és feldolgozni sem, de ez marha nehéz dolog. Innentől minden hónapba útnak indul a “HusiGolyó” futam és tovább visszük ezt a programot. Hála Istennek egyre többen jelentkeznek felajánlásokkal, ami hihetetlenül jó érzés. Most már kötelességemnek érzem, hogy segítenem kell, akárcsak Husi barátom és Dávidka az őrült sofőrünk.
Köszönöm mindenkinek a rengeteg adományt és várjuk a továbbiakban is nagy szeretettel, mert a gyerekek öröménél nincs csodálatosabb érzés! A dencsházi ovisoknak is tudtok még segíteni ha van felesleges játék, amit szívesen elküldenétek nekik.
 
DENCSHÁZAI ÓVODA
7915 DENCSHÁZA, PETŐFI U. 56
  Tel: 73/310-830
Hozzászólások